Én sokszor. Elém veszek pár alapanyagot, kerítek egy szabad félórát magamnak (igen, ez a leghúzósabb része), és nekiállok.
Sokszor egy pár nappal azelőtti olvasmányélmény hatására kezdek el alkotni. Ott motoszkál a jó kis recept vagy alapanyag a fejemben, nem ereszt, és én meg hagyom magam megfőzni.
Most is így volt. Majdnem így. A Magyar Konyha legújabb számában Saly Noémi banánlekvárt főzött.
Már első olvasáskor nagyon tetszett a dolog. Elő-előkerült a lap, mindig odalapoztam a kedvenc rovatomhoz (A Spájz, mi más volna? :)), közben igyekeztem meggyőzni magam, hogy tényleg csak a hülye vesz banánt lekvárnak. Eltűnik nálunk pikk-pakk a kiló sima napokon is, ha a kisebb meg az uram nekiállnak.
Aztán jöttek a mellette szóló érvek: a banánnak van egy csomó pozitív hatása, használhatna vajas kalácson is, nemcsak úgy magában. Meg pont elfogyott az összes házi lekvárunk. Meg olcsóbb is, mint a bolti üvegeseket megvenni, ésatöbbi.
Aztán jött a döntő érv: volt a minap egy játék, ahol Orsi nyert, és a levélváltásból kiderült, a keksz nem az esetük. Hirtelenjében azt találtam ki, hogy akkor lekvárt küldök, az posta-álló. Banánlekvárt.
Hamar került pár kiló banán a konyhaszigetre, meg egy arany félóra nekem, és ez lett belőle:
Hozzávalók:
1,5 kg banán (héj nélkül)
500 g cukor
125 ml víz
2 citrom héja
150 ml citromlé
50 ml rum
1 kk kardamom
1 tk fahéj
kisujjnyi vaníliarúd
A befőttesüvegeket elmosogatom, majd még hidegen sütőbe teszem őket, és 150 fokra kapcsolom a sütőt. Mire a töltőanyagot elkészítem, teljesen steril üvegeket kapok ezzel a módszerrel.
Egy nagy tálba reszelem a citromok héját, majd belecsavarom a citromok levét is. Erre kerül a banán, melyet kicsit villával összenyomkodok. Rögtön elkeverem a citromlével, hogy ne barnuljon meg. A vizet a cukorral felteszem főni, gyakori kevergetés mellett kb. 8 perc alatt fehér sziruppá válik. Ekkor hozzáadom a banánt, a rumot, a fűszereket. A vaníliarudat félbevágom, magját kikaparom, beleteszem a lekvárba, majd utána hajítom a rudakat is, amiket aztán kihalászok az üvegbe öntés előtt. 20 percig rotyogtatom, végig mellette állok, kevergetem, ha hab képződik a tetején, azt leszedem.
A 20 perc elteltével a sütőből előveszem az üvegeket, hőálló felületre sorakoztatom, majd óvatosan belemérem a lekvárokat. Az üvegek szájára celofándarabot vágok, rácsavarom a kupakokat, és fejjel lefelé fordítva tárolom 5 percig, majd száraz dunsztban hagyom kihűlni.
Én azért teszek celofánt a kupak alá, mert bébiételes üvegeket használok általában, és a kupakok belsejét nem sikerül teljesen csírátlanítani. Kidobni meg nem szeretném az elkészült remekeket holmi gombák miatt. Száraz dunsztként nálam egy törülközőkkel bélelt hűtőtáska funkcionál, pont egy nap alatt hűl szobahőmérsékletűre a cucc benne, a körtelekvárnál már teszteltem a módszert.
És a végeredmény? Mennyei. Tiszta banáníz, kellemes, fűszeres utózöngével. Vajas kalács-feltét, vagy bonbontöltelék, bárhogyan el tudom képzelni. Pötyi elől mindenesetre rejtegetni kell a maradékot, egy üvegnyit eltemetett majdnem egyedül csak úgy magában, és férj is rá-rájár az épp megbontott üvegre. Most épp a másodiknál tartunk, tegnap főztem...
Gazdaságos is, fenti adagból közel másfél liter kész lekvár lett, ezt a mennyiség saccperkábé 1000 forintból sikerült kihozni. Az általunk ehetőnek minősített lekvárok boltban 6-700 forintba kerülnek, olyan 300 ml-es adagok. Na azoknál az én lekvárom nagyságrendekkel jobb. Gyorsan meg is van, ha mindent hozzászámolunk, boltba robogást (2 percre van innen), mosogatást, akkor egy órát pepecseltem vele.
Közben még jól is éreztem magam. Kint volt vagy 6 fok, csöpörgött az eső, bent a tűzhely adta a meleget, és többek között ezt hallgattam:
