Azt írja a számomra releváns forrás az uram kedvenc tortájától, hogy se története, se receptje nincs. Én még hozzátenném, neve sincs igazán, hisz hasonlóan a cordon bleu-höz millióképp hívják (helytelenül). Nevet adni viszonylag jól tudok, ha már a feltételezett történetben emlegették az Esterházy hercegeket, maradnék ennél az autentikus írásmódnál részemről. Történetet is kreálok, ha kíváncsiak vagytok, a recept végén elolvashatjátok :)
De ami a legfőbb egy torta esetében, álljon itt az általam kipróbált legsikeresebb recept, hisz mégiscsak ez a legfontosabb, ugye?
Hozzávalók:
A tésztához:
8 tojásfehérje
200 g darált dió
100 g kristálycukor
csipet só
A krémhez:
200 g vaj
125 g porcukor
250 g mascarpone-sajt
1 ek rum
100 g darált dió
A cukormázhoz:
100 g kristálycukor
45 g víz
1 kk citromlé
50 g étcsoki vízgőz felett felolvasztva
kb. 100 g darált dió az oldalára
A vajat és a mascarponét a készítés előtt 1-2 órával kiveszem a hűtőből.
A sütőt előmelegítem 190 fokra.
A tojásfehérjéket a csipet sóval közepesen kemény habbá verem, majd a cukrot kanalanként adagolva feszes, fényes habbá verem. A darált diót kanállal forgatom bele a cukros habba.
Egy sütőpapírra 20 cm-es kört rajzolok, megfordítom a sütőpapírt, sütőlapra helyezem, és a körbe kanalazom a tészta negyedét vagy ötödét.
Kb 10-12 perc alatt megsütöm a lapot, és sorban így árok el a többivel is.
Míg sülnek a lapok, a puha vajat habosra keverem a porcukorral. A mascarpone sajtot kanalanként adagolom a vajas elegybe, ezzel elkerülhető, hogy randán pöttyös legyen a hőmérséklet-különbség miatt. Ha már szép habos a krém, hozzáadom a rumot és a darált diót. A krém mehet a hűtőbe hűlni egy félórácskát.
A már kisült lapokról óvatosan lehúzom a sütőpapírt, és tapadásbiztos felületre helyezem. Ha már minden lap kihűlt, indulhat a torta összeállítása.
Egy réteg lap, egy réteg krém, gondosan ügyelve, hogy az oldalára is jusson, de az oldalára szánt adagot még egy kicsit félreteszem, mert következik a legnagyobb kihívás a készítés során: a fondant készítése.
Bevallom, ez nem mindig szokott elsőre sikerülni nekem sem, de próba szerencse, ha sikerül, nagyon szépen borítható vele szinte minden sütemény.
A cukort, vizet, citromlét kis edényben melegítem, gyakori kevergetés mellett. A forrástól számított 10 percig gyöngyöztetem takaréklángon, majd lehúzom a tűzről, és kihűlésig (kb, 10 perc) kevergetem. Ha már kezd dermedni, határozott mozdulattal a torta közepére borítom a masszát, és gyorsan rácsorgatom az előzőleg langyosra melegített étcsokit a következőképp: a torta közepére teszek egy pöttyöt, majd kb. 3 centinként egy-egy kört rajzolok. Ha ezzel megvagyok, egy saslikpálcával elrontom a céltáblát :) Sugárirányban kifele, majd befele húzom a vonalkákat, rajt és cél a középpont, így alakul ki a klasszikus mintázata a tortának. Végül a maradék darált sióval panírozom a torta oldalát. Fogyasztás előtt minimum 1-2 órára hűvös helyre teszem, hadd érjenek össze az ízek.
Jöjjön hát a történet.
Esterházy Pál Antal, a diplomata herceg híresen jó viszonyt ápolt az angolokkal, kétszáz éve épp ő volt az angol nagykövet. Jól érezte magát a ködös Albionban, azonban hiányoztak neki a nagy családi vadászatok a burgenlandi végtelen erdőkben és természetesen a vadászatokat követő nagy lakmározások is. Édesszájú lévén, leginkább a híresen finom hazai desszertek hiányoztak neki, sehogy sem tudott megbarátkozni a nehéz, ízetlen angol süteményekkel. A otthon megszokott habos, baracklekváros, diós vagy éppen marcipános finomságok gyakran eszébe jutottak egy-egy kiadós sültvacsora után, gyakran emlegette előkelő társaságban is, milyen híresen finom cukrászremekekkel kényeztették gyerekkorában. Történt egyszer, hogy egy követségi vacsorán fogadást kötött a francia követtel, hogy a következő találkozón finomabb süteményt tud feladni, mint francia kollégája. Sürgönyözött hát legkedvesebb cukrászának, a fraknói kastélyban szolgáló magyar cukrásznak, hogy azonnal induljon Angliába, hozzon magával a híres peresznyei dióból egy szakajtónyit,és süsse meg azt a tortát, amit gyerekkorában olyan sokszor kért születésnapjára. A cukrász azon nyomban útra kelt, Londonig meg sem állt. A vacsorára számos nagykövet érkezett, kíváncsiak voltak a versengésre, no és nincs olyan pákosztos nagykövet, aki önként lemondana egy falat finomságról. Az unásik ismert bárányhúst mentaszósszal rekordidő alatt belapátolták, és a híres süteményt izgatottan várták. Először a francia követ édességét tálalták, Charlotte royale, ütős kezdés, azonban az angol süteményekhez egészen hasonló volt, így ugyan ízlett mindenkinek, kevéssé bűvölte el a közönséget a műremek.
Esterházy a győztesek biztos mosolyával intett a főpincérnek, hozhatja a híres diótortáját. A herceg felnyitotta a szervírozó tálat, és a sütemény édes illatától egy pillanatra olyan erős emlékek rohanták meg, hogy könny szökött a szemébe. Egy-két könnycsepp ráesett a tortára is, s amikor pár szóval bemutatta híres diótortáját, gyorsan a kés hegyével néhány vonalat karcolt a csokoládéba, ne tűnjön fel senkinek a malőr. A nagyurak elragadtatással szemlélték a díszes süteményt, mely csak akkor váltott még nagyobb elismerésbe, mikor megkóstolták az addig ismeretlen tortát, A francia követ az első falat után önként ismerte be vereségét, és gratulált Esterházynak. A következő vadász-szezonban az összes európai főnemes Burgenlandba hívatta meg magát, a francia követ pedig megparancsolta cukrászainak, hogy azonnal induljanak monarchiabéli és más nemzetbéli társaikhoz kiművelni tudásukat. A külföldi inasévek meghozták gyümölcsüket, a 19. század közepén indult el a francia cukrászat máig tartó töretlen fejlődése. Egy szelet torta megválthatja a világot, mondta mindig a híres diplomata Esterházy. Ugye, igaza volt? :)
