Kezdődött a Pepi bizonyítványával, ami után családilag akkora sokkot kaptunk, hogy még igazán most sem tértünk ki belőle. Nem azért, mert olyan lökött a gyerekünk (na jó, lökött, de csak egy picit), hanem mert túl hamar kapja a kiadós pofonokat az élet nevű játékban. Cserébe vigasztalhat, hogy apró termete ellenére roppant erős lesz, mert hiszünk az "Ami nem öl meg, az megerősít" igében. Meg az is, hogy ezek az iskolai pofonok hogy' átértékelődnek, mikor utána a nagyobbak sorozzák az embert.
Épp ébredeztünk az első döbbenetből, mikor jött az első majd a második halálhír az ismeretségi körben. Az elsővel még elbírtam (idős néni), a második már padlóra küldött.
Lassan nyolc éve, hogy a leendő iskolám előtt, még a parkolóban megismerkedtem a csoporttársammal, aki aztán a képzés alatt az egyik legjobb cimborám lett. Rengeteg közös tulajdonságunk, célunk volt, s bár máshonnan indultunk, nagyjából pont ugyanoda igyekeztünk. Neki is nagyon fontos volt a munkája, a magánéletünket is egész hasonlóan képzeltük el. Amikor a Pötyi készülőben volt a világra, neki is megszületett a várva várt első gyermeke. A GYED-es nyugis időkben beszéltünk utoljára, épp valószínűtlenül kerek volt a világunk, ez addig egyikünkre sem volt igazán jellemző. Tán pont ezt az illúziót akartuk fenntartani? Ki tudja?
Mindenesetre a tegnapi telefon óta nem térek magamhoz: régi-kedves csoporttárs hív, szintén ezer éve nem beszéltünk. Mikor kérdezi, hogy ismerem-e a gyertyalang.hu-t, lefagytam. S azóta is úgy vagyok. Azt hiszem, elkezdem írni a bakancslistámat. Mert könnyen lehet, hogy ma még a menüt és a hétvégét tervezem, de holnap én nem érek haza a fiaimhoz.
Nyugodj békében, Anita! Köszönöm, hogy ismerhettelek, hogy tanulhattam veled és tőled!
